Jegenyefák
Kilenc jegenyefám előtt megállok.Nekem való hely ez,de oly keserű.Nézem,nézem a lehajló ágakat,Érzem, a lelkem szárnyai látszanak.Az éjben, sötét árnyak jönnek elém,Egy kicsi porszem vagyok a földperemén.Elöntött a víz, a végtelen áradat,A jegenyéim alól, kiölte a múltamat.A földön nem lakik már a gondtalanság,Rabságban s kínban él,a sorstalan igazság.Mint sírhalmokon a letépett virágok.E virágokat nyílni, soha többet nem látom.A fákat kutatom, egykor susogtak a levelek.Jegenyefáim búcsúzom, Isten legyen veletek.Ezerszer is megköszönöm, a létet néktek,Messze útra megyek,talán oda sem érek.De gondolatban sokszor vissza - vissza nézek.
