Vénasszony.Megvénültél
Megvénültél falu szépe. Ráncod száz ült az arc éledre.Pedig egykor virágoztál, mint az égi fény vakítottál.Kialudt a tűz belőled, ami régen egykor nagyon égett.Nem kell már a tavasznyílás, véget ért a kivirágzás.Amikor még ismertelek, jaj, de nagyon szerettelek.Csak te büszke,gőgős voltál mellettem csak elosontál.Most nem látom már az arcod, magadat is eltakarod.Kendőt kötsz a vén fejedre,elszáll melletted a lepke.Pedig egykor nagyon régen, pompában égett a fényed.Ragyogott az arcod fénye,mint csillag a sötétségben.Csábítottad magadnak a sok aranyszínű bogarat.Elszállt tőled már az álmod, most a helyed nem találod.Pedig egykor nagyon régen, te is hittél a mesékben.Mondtam neked, amit látsz, az mind csak álom.Nem hitted el, mostanra már nagyon bánod.Gyere felém megtalálsz még, azt mondom, hogy mindörökkéKeress, kutass én itt várlak? Jaj Istenem nem talállak.Hosszú az út el ne fáradj, ne építsél homovárat.Összedőlt a nagy-nagy álmunk, pedig hittük végig állunk.Úgy indultunk meg nem állunk,légvár volt a csoda várunk.De itt a sötétségben, nem látlak már, semmim nincsen.Álmodozunk, várakozunk, hétszer jön el a mi napunk.Könnyű a föld is nekünk, lesz még nekünk víg életünk.Porrá váltunk szép vadvirág, miénk lett az egész világ.
